A könyv címszereplője az a Mária Lujza, aki Mária Terézia unokájaként, I. Ferenc osztrák császár, magyar király és cseh király lányaként részese a magyar történelemnek is. Az a Mária Lujza, aki akarata ellenére lett Napóleon felesége, francia császárné. Ferenc császár talán legkedvesebb lányát, Marie-Antoinette unokahúgát, akit gyerekkorában a francia császár gyűlöletére neveltek., aki tizenöt-tizenhat évesen csak Krampuszként emlegette és rettegte Napóleont, kizárólag politikai-dinasztikus megfontolásokból adták feleségül Ausztria és Európa legyőzőjéhez. Napóleon maga is csak egy „előkelő hasat” keresett, aki fiúgyermekkel, örökössel ajándékozza meg. Ebben rejlett hát a dolog pikantériája és Mária Lujza drámája, aki persze szófogadó leányként hajlandó volt frigyre lépni a gyűlölt Krampusszal, feláldozva magát a Habsburg-család és a haza oltárán. Ám a házasságkötés a várakozásokkal ellentétben happy enddel végződött – legalábbis egy időre. Mária Lujza engedelmes asszonya, szerető hitvese lett a Krampusznak és örököst szült neki. A maga módján Napóleon is szerette „friss, hamvas és naiv” hitvesét. Amikor Napóleon lemondott a trónról, Mária Lujza ismét akarata ellenére, szomorú szívvel tért vissza fiával, a Sasfiókkal Bécsbe. Mindkettőjük sorsa megint csak politikai alkuk tárgya lett, mindketten a történelem foglyai maradtak egész életükben – még ha aranykalitkában raboskodtak is.
