Berniczky Éva első kötetének egyetlen mondatát sem lehet átugrani, mert mindegyikben történik valami. Ráadásul ezek a történések kiszámíthatatlanok: a mondat elején nem lehet tudni, hova kanyarodik el a vége. Neorealista írás vagy misztikus komorbarokk? Szürke abszurd? Abszurd realizmus? Drámai groteszk? Változatos és gazdag próza, és nem mellesleg utánozhatatlanul friss a kortárs magyar irodalomban.
A helyszín: Ukrajna, közelebbről: Kárpátalja. Ahol – a határon túli magyar Berniczky Éva könyvét olvasva úgy tűnik – az abszurd nem esik mesze a valóságtól. De ő otthonosan mozog ebben az ambivalens világban, hiszen a sajátja, minden apró részletét ismeri.
Az ember szinte belezuhan hömpölygő írásaiba. Tesz még néhány kétségbeesett kísérletet, hogy megkapaszkodjon a parton, mivel az ismeretlen, a szürke számtalan árnyalatában megjelenő, furcsa világ inkább taszító, mint csábító, de magával ragadja az áradó, szövevényes szöveg, tekergő mondataival: „Valaha ugyanitt egy bánatos múlt századi mosónő tűnt el a teknőjéből gomolygó gőzben ugyanúgy, ahogyan most leheletének jégvirágai között Angéla.”