"Fábián László Zsennyéből úgy viszonyul a gutaházi témához, valamint az elmondott szövegekhez, ahogyan azok idegen szemek és fülek számára mutatják magukat: nevezetesen unikális élmény mind az egyszeri, mind az elsődleges értelmében a szónak. Unikális, mivel ma így már elvétve ha beszél valaki, jóllehet, gyerekkorában ez a legtermészetesebb, a legközönségesebb és a legmagátólértetődőbb volt számára, hiszen mást egyszerűen nem ismert. Ezt beszélte - mégha nem is ebben a szélsőséges formában; ugyanakkor - ugyancsak magától értetődően - a legkülönösebb formulákat is minden nehézség nélkül értette, és - reméli - máig nem feledte. Tisztában van vele, hogy ez az anyanyelven belül is még szorosabb (noha kisebb) közösséget szervez köré, mivel azonban - feltehetőleg - mára már beszéli a teljes irodalmi nyelvet is, talán nem zárja ki magát a tágabb anyanyelvi közegből. Talán. Mivel nem csak ezen múlik. Esetünkben múlik azon is, hogy miként csatlakozik ez a lokális nyelv az azonos lokációból származó képekhez, azazhogy: nyelvi képekként bír-e kapcsolódni, azokra hangolódni, velük egységes kórust alkotni, ezáltal lopakodni, férkőzni a befogadók szívéhez. Hiszen ez a sziget-nyelv alighanem éppen képiségében erősebb a teljes magyar nyelvnél, amely viszont fogalmiságában szintúgy hihetetlen gazdagságot mutat. A szerző ezúttal a fogalmi általánosításokat inkább a befogadó következtetéseinek hagyná - az ismerkedés mélységét remélve gesztusától. (Az ötletet a szerzőnek egy gyűrfáról szemtelenkedő szarkagáborján súgta.)"
