Göncz Árpád: Sodrásban ​I-II.

"Mert a politikai szöveg természetes igénye, hogy az olvasó figyelmét mindvégig és minden sorában a mondandójára irányítsa, s azt egyértelműen és érthetően fejezze ki. Úgy, hogy az iskolázatlan ember és az egyetemet végzett szakember egyaránt megértse. A politikai szöveg írója tehát nem beszélhet kiválasztottakhoz, nem „művészkedhet”. Mindezek tudatában tán azt mondhatom, hogy bennem, a politikusban, értelemszerűen két író él. Az első, aki az író voltában „kitalált” (megélt) mondanivalót „művészileg” igyekszik megformálni, a második, aki a bennünket körülvevő köznapok, az élő valóság valamely szeletét teljesen egyértelműen, formailag lemeztelenítve törekszik megfogalmazni. Olykor külföldi államfők, olykor politikus kollégák, de javarészt általa teljesen megválaszthatatlan olvasóközönség, tehát a klasszikus „mindenki” számára. Mégpedig félreérthetetlenül. Mindkét írói „eljárásmódot” ismerem: a szépíróét, aki a könyveit megvásárló, és a mondandóját feltehetőleg pontosan követni képes olvasó vagy színházi néző számára ír, tehát megengedheti magának a művészi „kétértelműséget”, sőt többértelműséget is, de a politikus íróét is, aki ezzel a kiváltsággal nem élhet, mert szavainak „aranyfedezete” nem művészi, hanem egyértelműen morális természetű. Ez a két írólét, a művészi felelősséggel és a könyörtelen igazmondás felelősségével küszködő író ellentéte, életem egyik nagy kalandja volt."