A baljóslatú, sötét ég démoni árnyként telepedett a fekete erdő előtt magasodó hatalmas épületre. A Horror Házának legmagasabb pontján, a hosszú zászló mellett, a tető nélküli torony tetején terpeszkedő teremtmény, a pokolból ideszabadult apró kis szárnyas vízköpő, összegörnyedve hányta a vizet. A rémisztő kastély másik, átellenes oldalán, a baloldali épületszárny tornyán, ebben a pillanatban érces hangján kukorékolni kezdett a mozgásérzékelővel ellátott döglött szélkakas.
Riasztó volt!
A bejárat mellett két élő szobor tartotta az erkélyeket. Most mindketten a váratlanul megjelenő fiúra vetették meglepett pillantásukat.
Heri Kókler úgy menekült, hogy azt tanítani lehetett volna.
Teljes átéléssel és minden erejét beleadva. A lépcsőn gonoszul elhelyezett és a sötétben alig látható gereblyék minden alkalommal úgy fejbe verték, mint kőművest a hatodik féldeci, de ez a semmiség nem tántorította el korunk hősét, a világ többszörös megmentőjét attól, hogy kereket oldjon. Már éppen elhagyta a motorosfűrész alakúra vágott sövénynövény vonalát, amikor a pokoli gyorsasággal utánanyúló démoni kéz elkapta a nyakát. Heri szemüvege elkerekedett, a hátát és a nadrágját is kiverte a víz. Rémületében elejtette a jobb kezében szorongatott Szt. Ebonitrudat, amit varázspálcaként használt. De ami még ennél is nagyobb baj volt, hogy a baljában szorongatott helyzet kulcsa is kezdett kicsúszni a kezéből. E nélkül viszont semmi esélye sem volt!
Heri kétségbeesetten küzdött, de a rettentő vasmarok nem eresztette. Hiába is tiltakozott, a szörnykéz végül úgy berántotta, mint gazdasszony szokta a levest. Heri kába agyán még átfutott a negatív gondolat, hogy most aztán vége lesz neki is, mint a botnak.
De életében nem tévedett még ekkorát!
