Aranyos kis pofák ezek a Bogarak… Egyre rozsdafoltosabb dísztárcsájukban is magunkat látjuk meg: milyenek voltunk gyermekként, hogy tudtunk bízni a jövőben, és hová tűnt el annyi év… És a sok kicsi Bogár most is szalad, liheg, zihál fáradhatatlanul… És ráadásul azzal a soha ki nem alvó kaján kis vigyorral a képén… Olyan gondolatokat ébreszt az emberben, mely megbékíti a jelent a múlttal és kézzel fogható folytonosságot ad… Hát lehet szomorúnak maradni őket látva? Lehet őket nem szeretni?
(Idézet egy vendégkönyvből)