A természetben található növények gyűjtése és használata történelmük során, és még ma is széles körben elterjedt a moldvai magyarok között. Minden burján jó valamitől – tartják az idősebb csángó asszonyok. A táplálkozás céljára gyűjtögetett növények, gyümölcsök és más termések fontos szerepet játszanak az egykori Etelköz mai magyarságának életében, mint ahogy megvan a jelentőségük az ott élő más népekében is. A tevékenység talán legfontosabb területe a gyógynövények világa, ismeretük és használatuk minden csángó családban általános. Egy-két emberöltővel ezelőtt kizárólag burjánokból készült feredőben kúráltak a beteg bubától a gyermekágyas asszonyon át a reumás öregekig szinte minden rászorulót; szentelt dudókkal való füstöléssel vagy azokból főzött teával gyógyítottak úgyszólván minden betegséget, de széles körben alkalmazzák ma is. A hagyományos népi növényismeret a gyógyításon és a betegségek megelőzésén kívül számos egyéb hasznosítható tudással szolgál. A kora tavaszi növények fontos vitaminforrást jelentenek a veteményeskertek termékeit megelőző böjti időszakban, és máskor is hozzájárulnak az emberi táplálkozás, valamint az állatok takarmányozásának változatosabbá és természetesen olcsóbbá tételéhez. Az erdő tüzelőnek, épületnek, bútornak, szerszámnak való fát szolgáltat; a mező és a kert virágai otthonukat, templomaikat és temetőiket díszítik. A csángó ember és a növényvilág szoros kapcsolatát mutatja a népdalaikban, textileiken előforduló virágok sokasága. A szenteléssel is megerősített hatásúnak tartott nagy erejű burjánok segítségével pedig magukat, családjukat kívánták megóvni, jövőjüket próbálták kifürkészni, életüket szerették volna biztonságosabbá és kiszámíthatóbbá tenni a való életben amúgy is minden tekintetben kiszolgáltatott moldvai csángómagyarok.
