Kegyetlen és kíméletlen könyvvel lepi meg az olvasóit a több műfajban ismert, méltán népszerű doktor úr. Sok köszönet nem lesz benne, már ami a könnyű mesék híveit illeti: vegytiszta szociohorror. Szenvtelennek teltszó, pontos diagnózis, vigasztalan körkép egy pusztulásra ítélt házról – végső lajstrom, utolsó látlelet, mielőtt megjönnek a dózerek. S merthogy a bérházat lakják – teljesen adekvát, pusztulásra ítélt emberek –, a regénynek az ő tönkrement, félresiklott életükkel is számot kell vetnie. Emeletről emeletre, lakásról lakásra tárul fel a szegénység, a kilátástalanság eleven, hétköznapi panoptikuma: a rettenetes társas magány megannyi megrázó esete, rendőrségi tudósításokba illő rémtörténete. Dr. Máriás regénye azonban körülbelül ott kezdődik el, ahol a bűnügyi krónikák véget érnek – szikár stílusának, puritán nyelvének leíró tárgyilagosságát áthatja a részvét, a közel hajolás, a megértő irónia tapintata. Ez az egyetlen, amiben a könyv emlékeztet Mándyra – erre a bérházra s annak lakóira a Mester már nyomokban sem ismerne rá. Ez már a mélyvilág mai változata.
