Most akkor már bis hundertzwanzig ne foglalkozzunk avval, hogy Kaján Tibor mennyi, hogy „nagy öreg” és egyszersmind „nagy fiatal”, még a nagyságával sem kel törődnünk, legalábbis nem külön, elegendő nézni a rajzait, folyamatos kommentárjait a világhoz. E kötet talán úgy foglalható össze: egy civil lábjegyzetei újkori demokráciánkhoz. Neveztük őt már klasszikus polgárnak, úriembernek (amiről már azt sem tudjuk, micsoda): most civilnek. És a polgárt most mondjuk citoyennek. A cím azt állítja demokráciánkról, hogy elrajzolt. Ezt kapásból nehezen tudnánk cáfolni. Ezt az elrajzoltat rajzolja meg Kaján. Megrajzolja, fölrajzolja, lerajzolja, átrajzolja, ide, oda, szét, össze-vissza. Addig rajzolja, amíg meg nem látjuk. Kaján mindent mutat: sajátunkban a gerendát, a másikéban a szálkát, illetve ott a gerendát, itt a szálkát, itt szálkát, ott szálkát, ott gerendát, itt gerendát, vagyis mindent. A citoyen nem csak azt mondja, hogy elrajzolt a demokrácia, hogy elrajzolódott, hogy el van rajzolva, hanem hogy elrajzoltuk, mi, mi rajzoltuk el, mi, magyarok, mi, ennek a demokráciának különféle (és különféle felelősséggel bíró) szereplői. Mindezt nem efféle fontoskodó szavak mondják el, hanem rajzok, könnyű, elegáns, beleérző, finom, éles képek, képek, melyek karikatúrák. Nevetni fogunk tehát a könyvet lapozgatva, és ha, ellentétben szokásainkkal, nem csapjuk be magunkat, tudni fogjuk: magunkon. Ez volna az első lépés. Esterházy Péter
