„Ugye, tudod, hogy én ezt még senkinek nem mondtam el?”
Mindaz, amit elmesélek, soha nem történt volna meg, ha négy hónappal a bérelt lakásba való beköltözésem után nem üt be a járvány, amely hosszú időre rám reteszelte a Völgy utcai ház kapuját.
Olyan volt az egész, mint valami rossz álom, csak ez most nem akart véget érni. Egyik napról a másikra drámaian megváltozott az életem. Hetek teltek el, hogy nem érinthettem meg senkit. Egyre kétségbeesettebben vágytam egy emberi test közelségére, egy leheletre, egy pillantásra. A puszta jelenlétére valakinek.
Nem tudom, melyik pillanatban tudatosult, hogy valami nagyon fontos átalakulás indult el, nemcsak bennem, hanem a világban, és átírhat mindent, ami eddig történt. A felismerés, hogy örökre vége a megszokott életemnek, észrevétlenül kúszott be a bőröm alá.
Összezárva, négy magányos nő és egy véletlenszerűen odavetődött férfi, akik szándékuk és akaratuk ellenére kerültek olyan helyzetbe, amelyben az egymásra utaltság elfogadása maradt az egyetlen kapaszkodójuk az élethez. Ahogy a víz formálja a követ, lassan oldódott le róluk a kinti világgal szembeni ellenállás.
Sándor Anikó eredetileg újságíró, akinek élete akkor vett nagy fordulatot, amikor 2011-ben végiggyalogolta a 800 km-es zarándokutat, az El Caminót.Hazatérve hátat fordított addigi életének, azóta 15 könyve jelent meg a világ távoli pontjaira megtett külső-belső utazásairól, amelyek középpontjában mindig az emberi lélek áll.
